Duncan nagyon szomorú volt, amikor meglátta Ádámot és Anettet. Nem is szólt semmit, csak egy megvető pillantást mért a párra és ott hagyta őket. Kirohant a lakásból és a tengerpart felé vette az irányt. Amikor kirohant, Anett szomorúan bár, de nem törődött vele.

·        Hát őt meg mi lelte? – kérdezte Lee.

·        Nem tudom, nem érdekel. Amúgy sziasztok, örülök, hogy megint látlak titeket. – köszönt Anett, de a srácok szúrósan néztek rá, hogy azt mondta, nem érdekli mi lelte Duncant.

·        Szia! – köszöntek vissza. Mindenki beszélgetett, Anett bemutatta Ádámot a srácoknak. Közben Duncan a tengerpartra ment és megpillantott egy lányt, aki sírt. Nem ismerte, de odament hozzá, leült mellé, majd megkérdezte:

·        Szia! – köszönt rá – te meg miért szomorkodsz itt? – kérdezte meg tőle. A lány felnézett, és könnyes szemével rápillantott Duncanra, aki szintúgy könnyeivel küszködött. Hosszan egymásra néztek, majd a lány ezt válaszolta:

·        Tudod, pasik! Most hagyott ott a barátom! – mondta és megint sírni kezdett.

·        Akkor látom neked is „szerelmi” problémáid vannak. – mondta Duncan, aki még mindig fürkészte a lányt. Nagyon szemre való lány volt és ezt Duncan is észre vette. – Engem Duncannak hívnak, téged?

·        Adrynak! Nagyon örülök, hogy megismertelek! – mondta a lány – na és te miért vagy szomorú? – kérdezte.

·        Nemrég elhagyott a barátnőm. Megismertem egy nagyon szép és rendes lányt egy hónapja. Sajnos el kellett utaznom 1 hónapra és nem tudtam neki se telefonálni semmi. Azt hittem végre találtam egy lányt, aki szeret, de mire visszajöttem már másé lett. Röviden ennyi. – mondta Duncan.

·        Hát ez szomorú! Látod, akkor egyikünknek sem jött össze a dolog! – mondta Adry.

·        Hát nem! Nem akarlak ilyenkor zavarni, de nincs kedved meginni velem valahol valamit? Ha már így összefutottunk, akkor megismerhetnénk jobban egymást! Legalább nem fogunk másra gondolni! – mondta Duncan.

·        Persze! Nagyon rendes vagy, hogy meghívtál! – mondta. Duncan felkelt és kezét nyújtva felsegítette a lányt. Elindultak és beültek egy közeli kávézóba. Helyet foglaltak és mindketten rendeltek egy kávét. Majd Duncan feltette az első kérdését:

·        Megkérdezhetem hány éves vagy és mivel foglalkozol? – kérdezte.

·        Igen. 23 éves vagyok és újságíró! Nem kell félned, nem foglak kifaggatni a magánéleted! Nagyon is jól tudom, hogy ki vagy! – mondta a lány.

·        Akkor nem is kell megkérdezned én mivel foglalkozom. – mondta Duncan és elmosolyodott.

·        Nem! Mindent tudok rólad és a társaidról! – mondta a lány.

·        Értem. És… hé, nem te vagy az a rajongó, aki a legutóbbi koncertünkön az első sorban őrjöngött? – kérdezte Duncan.

·        Hát, nem biztos. Sokan őrjöngtek velem az első sorokban! – mondta Adry, közben kihozták a kávét.

·        De, tuti, hogy te voltál! Emlékszem rád, tisztán! – mondta Duncan.

·        Akkor nagyon jó memóriád van. Mondjuk a koncert után nem is volt hangom 2 napig, mert annyira ordítottam a dalaitokat! – mondta a lány és mind a ketten elnevették magukat. Duncan nagyon jól érezte magát a lány társaságában, pedig még nem is ismeri szinte.

·        Jaj, nagyon késő van már! – mondta Duncan, amikor rápillantott az órájára. Már 3 órája beszélgetett Adryval.

·        Igen, menni kellene! Későre jár! – mondta a lány.

·        Nem szeretnéd, hogy hazakísérjelek? – kérdezte Dunc.

·        Hát, ha nagyon el szeretnél kísérni, akkor eljöhetsz velem! – mondta a lány és rákacsintott Duncanra. Duncan kifizette a kávét, majd elkísérte a lányt haza. Útközben még nagyon sokat beszélgettek, majd amikor megérkeztek, Duncan megkérdezte, hogy nincs e kedve vele holnap találkozni.

·        De! Nagyon szívesen! Holnap semmi programom sincs! Mondjuk ha gondolod, akkor eljöhetsz ide hozzám, és megnézhetünk együtt egy filmet! – ajánlotta fel a lány.

·        Nagyon szívesen. És milyen filmre gondoltál? Valami horror? – mondta bujkáló mosollyal Duncan.

·        Akár! Majd te eldöntöd! Nagyon sok filmem van! Lehet válogatni! – mondta Adry.

·        Rendben van! Elkérhetem a telefonszámodat? Mert akkor felhívlak előtte, hogy elindulok! – mondta Duncan.

·        Persze, hogy odaadom! Tessék! – mondta és felírta neki egy papírra. Duncan is leírta neki a övét.

·        Köszönöm! Akkor én most megyek! – mondta és két puszival elbúcsúztak egymástól, majd Duncan elindult haza!