Amikor Norcsi elhagyta a házat, Anett és Duncan csendesen álltak egymással szemben és mereven néztek egymásra:

·        Miért itt keresett téged? – szólalt meg elsőként Anett, és ezzel a kérdéssel megfogta Duncant.

·        Nem tudom. Komolyan nem! Én nem adtam meg neki a címedet és a vacsora óta nem is találkoztam vele! – mentegetőzött Duncan.

·        Értem. Akkor csak a hasára ütött és becsengetett ide, mert arra tippelt, hogy pont ebben a házban lakó egyik lánnyal töltötted éppen az éjszakádat! – felelt a lány.

·        Sajnálom, tényleg nem tudom, hogy hogyan talált ide. Semmi sem fűz már nagyon hozzá. – mondta Duncan.

·        Jól van. Nem fogok ezen veled össze veszni, de mond meg nekem, hogy mi volt igaz abból, amit mondtál neki, hogy jobb lesz ha hozzá szokik, hogy velem fogsz „járni” ? – tette fel az újabb fogós kérdést Anett, de erre a kérdésre Duncan már könnyen válaszolt.

·        Úgy, ahogy hallottad. Meg foglak hódítani! – mondta Duncan.

·        Ja? Te ebben ennyire biztos vagy? – nézett nagyot a lány.

·        Igen. És tudom, hogy úgy is sikerülni fog! Látom ám rajtad, hogy megvadulsz értem! – mondta mosolyogva a srác és Anett egyre nagyobbra tágult szemekkel hallgatta Duncant.

·        Hát ha te így gondolod, akkor lehet próbálkozni! – válaszolt Anett és megcsókolta Duncant. Eközben a többiek is felkeltek. És elmesélték nekik a reggel eseményeit.

·        Komolyan itt volt? – kérdezte Dia.

·        Ahogy hallottad! És megfenyegetett! – mondta Anett.

·        Jaj Duncan! Mondtuk már neked, hogy állítsd már le Norcsit. – mondta Antony.

·        Jól van na! De honnan tudtam volna, hogy itt megtalál engem? – kérdezte Duncan.

·        Na igen, de kitől tudta, hogy itt vagy? – kérdezte Betty.

·        Na ez az, amit nem tudunk. De mindegy. Nem szeretnék most ezen rágódni. – mondta Anett.

·        Jól van. De lányok. Nekünk van egy nagyon rossz hírünk. – kezdte el Simon. Minden lány ijedten figyelt az énekesre.

·        Mi az Simon? Megijesztesz! – mondta Szandra.

·        Hát… sajnos nekünk holnap tovább kel utaznunk Olaszországra. A következő fellépésünk ott fog lezajlani. – mondta Simon, akinek komollyá vált a hangja.

·        Hogy mondjátok? – kérdezte Dia.

·        Jól halljátok. Akármennyire is fájdalmas, de nekünk tovább kell mennünk holnap. – mondta szomorúan Antony.

·        Képesek lennétek csak így elmenni? – kérdezte könnyes szemmel Betty.

·        Nem, de muszáj! – mondta Lee.

·        Nem hiszem el. Itt hagytok minket? – kérdezte Anett.

·        Egy időre sajnos igen, de megígérjük, hogy az Olaszországi út után visszajövünk! – mondta Duncan.

·        Nem akarom, hogy elmenj Simon. Én nem tudom, hogy mi lesz velem nélküled! – mondta Szandra, aki sírva a karjaiba omlott a srácnak.

·        Sajnáljuk, de akármennyire is nehéz, de el kell mennünk. – mondta Lee.

·        Bizony, úgyhogy már csak a mai nap van hátra, hogy együtt legyünk, ugyanis utána 1 hónapra el kell utaznunk. – mondta Antony.

·        1 hónap? Én azt nem fogom kibírni! – mondta Dia.

·        Erősnek kell lennetek! Megígérjük: visszajövünk! – mondta Duncan.

·        Ez azt jelenti, hogy ezt a mai napot nagyon ki kell használnunk! – mondta Szandra.

·        Igazán szólhattatok volna előbb! – mondta Betty.

·        Igen, de készültünk, ugyanis maradandó emléket szeretnénk nektek hagyni, mire legközelebb jövünk. – mondta Lee.

·        De nekünk ti kelletek! – javította ki Betty.

·        Nyugi lányok. Inkább öltözzetek fel, hogy utána el tudjunk menni. Minden kis időt ki kell használnunk egymással! – mondta Antony…