Tehát leült mindenki a kanapéra és kérdésekkel bombázták meg Szandrát, aki őszintén bár kicsit szomorkodva mesélt a múltról:

·        Na Szandra… hogyan tudtál minket ilyen pontosan kivezetni az erdőből? – kezdte a kérdést Dia.

·        Hát, még amikor kicsi voltam, akkor is itt laktam a szüleimmel. Nem voltak barátaim, és nem szerettek. Ezért hát mindig elkószáltam minden fele és nem is tudom már hogyan, de bekeveredtem az erdőbe. Sokszor eltévedtem benne, de mégis mindig kitaláltam belőle. – kezdte el Szandra.

·        Hogy – hogy nem szerettek téged? – kérdezte Simon, aki nem akarta elhinni ezt a mondatot.

·        Azért, mert ahova iskolába jártam, ott mindenki fenn hordta az orrát. Engem szerettek a szüleim és boldog is voltam, csak a barátok terén voltak gondjaim. Mindig irigykedtek, mert a szüleimtől nagyon sok szeretetet kaptam és igyekeztek nekem mindent megadni, még ha… - kezdte el, de nem tudta befejezni, mert könnyes lett a szeme.

·        Jól van, nem kell folytatnod. És ne búslakodj, mi mindig itt leszünk neked, és ránk mindenben számíthatsz! – mondta Anett és Betty meg Dia is helyeseltek, majd a lányok megölelték egymást.

·        Jaj, kicsim! Ez szomorú, de amint látod és én is, más már a helyzet. Nem vagy egyedül, és mi is itt vagyunk már neked! – mondta Sy, és megcsókolta a lányt.

·        Ez így igaz, de szerintem jobb lenne, ha mindenki gyorsan lezuhanyozna és lefeküdne aludni, hiszen kemény és hosszú napunk volt. – mondta Anett és mindenki így tett. Mindenki lezuhanyozott és lefeküdt aludni. Mindenki annyira fáradt volt, hogy úgy aludtak, mint a bunda. Reggel Anett arra ébredt fel, hogy valaki nyomja a csengőt megállás nélkül és dörömböl az ajtón.

·        Megyek már! – mondta Anett, aki alig látott, de oda talált az ajtóhoz. Amikor kinyitotta, azt hitte, hogy rosszul lát. Duncan volt barátnője, Norcsi, akit Duncan imádott, de szakított vele a lány.

·        Hát te mit keresel itt? – kérdezte Anett.

·        Duncanért jöttem. Hol van? – kérdezte Norcsi.

·        Mit akarsz te Duncantól? Szakítottál vele, szóval most azonnal takarodj innen el! – mondta Anett.

·        Mi az hogy mit akarok? Hát Duncant akarom, szóval kapsz 2 percet, hogy idehívd, különben én megyek be és megkeresem! – fenyegetőzött a lány. A lányok egyre hangosabban beszéltek egymással, amire Duncan is felkelt és lement. A bejárati ajtónál észre vette Norcsit, aki szintúgy észre vette Duncant, és a karjaiba omlott. Anettnak nagyon rosszul esett, de megdöbbent, amikor Duncan ellökte magától Norcsit.

·        Duncan, miért löksz el magadtól? – kérdezte a lány, aki ez esetben megcsókolni akarta Duncant, de nem hagyta magát.

·        Mert nem érdekelsz már engem. Mi van, nincs ló, jó a szamár is? –kérdezte Duncan, aki valami fintort is vágott a mondat mellé. Anett kővédermedten figyelte az eseményeket.

·        Ezt miért mondod Duncan? – kérdezte Norcsi.

·        Azért, mert elhagytál engem valami szerencsétlenért, aki bedőlt neked. Engem nem fogsz te még egyszer átverni. És különben is… Anett sokkal különb nálad. Nem azért van velem, mert nem jön neki össze mással. – mondta Duncan.

·        Ugyan már! Ezzel akarsz te a jövőben együtt lenni? Nevetségessé tennéd magad a világ előtt! – nevette el magát Norcsi, aki megvetve nézett Anettra.

·        Esetleg nem tetszik valami? – kérdezte Anett.

·        Hát te nem tetszel, hogy közém meg Duncan közé állsz! – válaszolt Norcsi.

·        Pedig jobb ha hamar hozzá szoksz a gondolathoz! Anett és én járni fogunk, ha tetszik ha nem. És most takarodj innen! – mondta Duncan, aki illedelmesen kikísérte Norcsit az ajtón….