Végre kitaláltak az erdőből, és egyből hazafelé vették az irányt. Útközben mindenki átkozódott és dünnyögött. Főleg Anett, akit a szívroham kerülgetett az erdőben a nyuszika láttán.

·        Láttátok mekkora volt az a nyuszi? Majdnem megharapott! – mondta Anett, aki beleborzongott abba a szóba, hogy nyuszi.

·        Ugyan már! Olyan aranyos volt. Nem tudom mi volt vele a bajod! – mondta neki Betty.

·        Aranyos? Szerintem inkább félelmetes! – mondta Anett, akinek könnyes lett a szeme.

·        Jaj, lányok! Ne veszekedjetek ezen. Már vége, kint vagyunk az erdőből. – mondta Antony.

·        Kár. – mondta lesújtva Dia.

·        Hogy – hogy kár? – kérdezte Lee.

·        Hát, tudjátok… nekem azért nem volt annyira rossz Antonyval abban az erdőben, csak hideg volt! – mondta, és ennek hallatán Antony fülig elpirult.

·        Még visszamehetünk! – viccelődött Ant.

·        Jaj, szívesen, de már kifagytam, és alig várom, hogy lezuhanyozzak. – mondta Dia.

·        Látod az nekem is jól esne! – helyeselt Betty.

·        Lányok! Mi hazakísérünk titeket és megyünk is tovább! – mondta Duncan.

·        Na miért? Felőlem ma is ott maradhattok éjszakára! – mondta Anett, aki kicsit lehiggadt, hiszen nem járt már az esze a nyuszin.

·        Nem lányok! Nem lóghatunk egész nap a nyakatokon! Most is sétálni indultunk és elrontottuk az estéteket! – mondta csalódottan Lee.

·        Jaj, ne beszéljetek butaságot, ez nem így van! A nyuszit nem figyelve, nagyon is jól éreztem magam, bár egy kicsit (nagyon) meg voltam szeppenve. – mondta Anett.

·        Bizony! Antony társaságában nagyon jó, és nagyon biztonságos! Úgy éreztem, mellette nem eshet bajom! – mondta Dia, aki ismét zavarba hozta a srácot.

·        Na és Leevel… szerintem ezen már nincs mit firtatni. Na, maradjatok már velünk. Simon is kétségtelen, hogy ott fog maradni! – mondta Betty és boci szemekkel levette a lábáról Leet.

·        Na jól van, csak mert ha egy lány így néz, akkor nem tudok neki nemet mondani. – mondta Lee, de Betty az örömtől ujjongva a srác nyakába ugrott és megcsókolta.

·        Nézzenek oda, itt még lesz valami! – mondta mosolyogva Antony.

·        Ahogy mondod, de ideje mennünk tovább, mert az életbe nem érünk haza. – mondta Anett. Elindultak hát tovább és 20 perces gyaloglás után, fáradtan, szétfagyva és élményekkel tele érkeztek meg a lányok szállására.

·        Na végre! Már nagyon aggódtunk értetek! – fogadta őket Szandra és Simon az ajtóban.

·        Na igen, nem tudjátok mit hagytatok ki! – mondta Lee.

·        Na, kíváncsi lettem. Gyertek, üljünk le és meséljetek és mindent! – mondta Simon.

·        Oké, de a lényeget már tudjátok. Itt igazából Szandrának lesz mesélni valója, hiszen ő hozott ki minket az erdőből, és úgy, hogy nem is volt ott. – mondta Dia.

·        Jól mondod. Ez most engem is nagyon foglalkoztat, és egész úton a fejemben motoszkáltak a gondolatok. – mondta Betty.

·        Bizony! Mindent mesélned kell, ugyanis ahogy érzékeltem, te már nagyon is jól ismered annak a helynek a rejtek zugait! – mondta Anett, és a srácok (Simonnal az élen) kérdő pillantást vetettek a lányra.

·        Rendben van. Gyertek, elmesélek mindent! – mondta Szandra, és leültek a kanapéra, majd Szandra elkezdte a mondókáját…